Életem első olvasmánya Szabó Magdától, amit már felnőtt fejjel olvastam, a Pilátus volt. Ez a kötet annyira megérintett, és annyi elfeledett, fájdalmas emléket hozott felszínre bennem, hogy úgy döntöttem, inkább valami könnyedebb olvasmányt keresek az írónőtől. A Születésnap könnyed lányregénynek, vidám történetnek ígérkezett. Nem gondoltam, hogy ez a regény annyira megfog majd, hogy napokig ezen elmélkedem, s a kedvenceim közé emelem.
Szerettem ezt az ötvenes évek Budapestjén játszódó történetet és szinte az összes szereplőjét. A regény főhőse Illés Bori, aki nem a 14. születésnapján lesz felnőtt, hanem akkor, amikor a sors úgy hozza, hogy neki kell gondoskodnia mindenről odahaza.
Az elején Bori kicsit ellenszenves volt, de hát igazából semmi meglepő nem volt a viselkedésében, olyan volt, mint a legtöbb tini. Nem is tudom, találkoztam-e olyan szereplővel, akivel ennyire tudtam azonosulni, mint Borival. Mi is nagyon szerényen éltünk, de azért mindenünk megvolt. Mi is hányszor szerettük volna megértetni a szüleinkkel, hogy a ruha az szükséglet, és nem ajándék (csak mi azért nem csináltunk ekkora hisztit miatta). Talán minden tini azt hiszi, hogy a felnőttség az életkortól és a külső megjelenéstől függ. Nem tudják még, hogy a testi érettség mellett a személyiség érettsége is feltétele.
Ahogy Borit kímélte anyja a munkától (s ezzel együtt a felelősségvállalástól és a felnőtté válástól), úgy biztattak engem is kizárólag a tanulásra, mert azt gondolták, ez a haladás kulcsa. S ahogy Illés Borit is egy váratlan és ijesztő esemény késztette arra, hogy igazán felnőtté váljék (hogy tegyen valamit másokért is, hogy átértékelje magában azt, mi igazán fontos és mi nem az), nem volt ez másképp az én esetemben sem.
Azért kicsit irigyeltem Borit, mert végső soron rengeteg segítsége volt: az őrs, a ház lakói is támogatták útján. Kicsit elmerengtem azon, milyen jó lett volna, ha nekem is lett volna őrsöm, Jutkám! Nagyon becsültem és szerettem Jutkát, sokszor már olyan volt, mint valami szent. Kicsit idegesítő is volt, ahogy mindenkinek segíteni akart, és mindenkit meg akart menteni… Sajnáltam is, mert nem lehetett gondtalan gyerekkora, tizenévesen már felnőttként kellett élnie, gondolkoznia, nagymamájáról gondoskodnia. Nekünk meg csak a tanulás volt a dolgunk, mennyire tudtunk mégis panaszkodni miatta. Az ember soha nem gondol bele, mennyire jó sora van, míg nem lát a sajátjánál kevésbé szerencsés életutakat.
Varjas volt még, akit szívből sajnáltam, amikért apja nem engedte tanulni, és reméltem, hogy valahogy jobbra fordul a sora. Az öreg Varjast ezért nagyon nem kedveltem, még ha valahol értem is a viselkedésének okát.
Két szereplő volt még, akiket nem igazán szerettem. Az egyik Szilvia volt, akit egyre kevésbé kedveltem, ahogy egyre jobban megismertem. Bori édesapja pedig a másik, akinek az volt a szokása, hogy Borit állandóan halott húgához hasonlította. Érthetetlen számomra, mire volt ez jó.
Lehet, hogy Bori felnövése sokak számára túl rövid idő alatt ment végbe, és azt gondolják, ilyen rövid idő alatt nem változik ennyit egy ember. Én viszont tapasztalatból állítom, hogy nagyon sokat tud változni az ember egyik napról a másikra, ha a sors arra kényszeríti. Persze kényszerről igazából szó sincs, Bori választhatott volna másként is. De egy-egy jó időben tett felismerés mindent egész más színben fest le, és egészen új döntésekhez vezet. Az embernek bíznia kell az életben és látnia, hogy ez egy folyamat, ami sokszor rengeteg türelmet és megértést kíván.
Ezt a regényt legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném, de nem csak általános iskolákban, hanem a felnőttek számára is, sőt elsősorban nekik! Nagyon tanulságos ugyanis, ahogy Szabó Magda lefesti a kamaszok belső világát és egész világlátását. Annyira pontosan adja vissza azt, amit felnőtt korunkra hajlamosak vagyunk elfelejteni: mit érez, mire vágyik, mivel küszködik egy ember kamaszként. Végül még azt is megtudhatjuk belőle, hogyan segíthetjük a kamaszokat abban, hogy átvészeljék ezt a nehéz életszakaszt, mely során gyermekből felnőtté válnak. Örülök, hogy felnőttként olvastam a Születésnapot, mert szerintem gyerekként nem tudtam volna ennyire értékelni, ahogyan most.
ÉRTÉKELÉS:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése